A fenti idézet egy dal szövegéből van, melynek címe: Elmegyógyintézet.

(Fontos, hogy később az is szerepel a szövegben: „nincsenek zárt ajtók, rácsos ablakok” – azaz, pusztán a képzeleted (elméd) láttatja veled, hogy be vagy zárva. Tarot Kardok nyolcas.)

Vannak, akik azt állítják magukról: nem szoktam álmodni. De ez csupán tévedés, ismeretek hiányából eredő hibás konzekvencia, ítélet. Egy gondolat, amely nem igaz. (Még abban a viszonyítási mezőben sem, amiről azt képzeled, hogy te az vagy )

Az igazság az, hogy mindenki álmodik, minden alvása alatt kb. 6-8-szor. Az alvás és az álom kikerülhetetlen élettani folyamat, ha nem álmodnál, akkor rövid időn belül megbolondulnál. Szó szerint!

Mentális zűrzavar. Ezt okozná az álmodás hiánya. Nem hétköznapi zűrzavar; mondjuk amikor valamiért pánikba esel, például kihúzod a fizika érettségi tételed, és látod, hogy ebből nyögdécselés lesz. A helyzet ennél sokkal rosszabb – folyamatossá váló pánik. Ilyenné válnál, ha nem álmodnál. Elveszetté, nem normálissá.

Ilyen vagy? Akkor lehet, hogy tényleg nem szoktál álmodni. De ha nem, akkor normális vagy, és álmodsz. Minden éjjel.

A normális, mint fogalom mindössze azt jelenti, hogy képes gondolkodni, és az adott gondolkodási folyamat végére pontot tenni – határozni, levonni egy konzekvenciát. Azaz eldönteni, hogy annak a gondolkodásnak mi a végeredménye, milyennek ítéled az adott helyzetet, problémát.

Hogy erre képes legyél, ahhoz testi létezésed alatt néhány dologra szükséged van – idegrendszerre, énképre (méghozzá legtöbbnyire hamis énképre, „kis énre”, azaz EGO-ra), és például álmodásra.

Úgyhogy nyugodj meg – ha nincs folyamatos zűrzavar a „lelkedben”, akkor bizony nagyon is álmodsz. Sokat. És többféle üzemmódban. (Ja, el ne felejtsem: ez közvetíti azt a mellékes információt is, hogy nem vagy bolond!)

Ezek közül az üzemmódok közül az egyik, amikor az elmúlt napod (az utolsó alvásod utáni ébrenléted) eseményeit rendszerezed, mielőtt elraktároznád egy „felhő tárhelyre”. Olyanod ugyanis nem csak az internet szolgáltatód szolgáltatásai közt van. Kettő ilyen is van, egyiket kollektív tudattalannak hívják, a másikat idegen szóval Akasha-nak. De hívhatjuk az Élet könyvének is. A kettő közti különbségről most csak annyit: a kollektív tudattalan minden információt tartalmaz, valóságot és képzeletet is. Ami lehetne, de nincs, azt is. Éppen ezért van a tiltás például a Bibliában: ne folyamodj „okkult” praktikákhoz, mint pl. jóslás! Egyszerűen azért, mert (a kollektív tudattalan) bajt fog hozni rád. Pont. Nincs más, amit erről tudnod kell – ha az átlaghoz tartozol.

Ha olyanba ütöd az orrod, amire nem vagy érett, csúnyán szívni fogsz, ez fix.

Mindenki, aki elindul a titkos ösvényen, szembe találkozik ezzel az intéssel, de először nem érti. Többek közt a veszélytől óvó biztonsági intézkedés az, hogyha nem emlékszel az álmaidra. Mert ott rengeteg hamis információval találkozol, és nincs birtokodban a megkülönböztetés képessége – még!

Ebben a viszonyítási helyzetben – hogy újra a Szentírással példálózzak – olyan vagy, mint azok a bizonyos disznók, akik az igazgyöngyökön taposnak. Sőt, mint disznó, még az üveggyöngy is értéktelen számodra!

Tudnod kell, hogy mindannyian disznók vagyunk bizonyos dolgokhoz képest. Amire még nem értél meg, annak tekintetében. Ugyanakkor, szerencsére vannak más dolgok is, amik már tisztán ragyognak benned. Azok a gyöngyök immár értékek a számodra. Használni tudod ezeket.

A disznó észre sem veszi a gyöngyöt, mert sem megenni nem tudja, sem vakarózni nem alkalmasak, még csak meleget sem adnak télen. Tehát: nem is léteznek. Számára hamis az igazgyöngy.

Feljebb azt mondtam, nincs más, amit erről tudnod kell. Ám ez így nem pontos. Van valami, amit még tudhatsz. A vallások követői többnyire nem tudják megkülönböztetni az elrejtett, tiltott de fontos és értékes dolgokat a tiltott, mert káros és értéktelen dolgoktól. Pont, mert ezek rejtettek. Okkultak. :-) Ezt jelenti ugyanis maga a szó. Nekik az okkult tudás olyan igazgyöngy, amit nem tudnak megenni sem, nemhogy megemészteni. Éppen ezért tiltott! Kulcsszó: megkülönböztetni.

A valódi okkult tudás igazából nem egyéb, mint ajtó önmagadba. A valódi Önmagadba, nem a képzeletedben kialakítottba. És ez életveszélyes. Szó szerint az.

Például ha nem álmodnál, mint feljebb írtam, belebolondulnál; sőt, bizonyos idő után el is pusztíthatnád magad. De hasonló veszély elérhet akkor is, ha az álmaidat tudás nélkül értelmezni próbálod – na ez azért nagyon ritkán történik meg szerencsére! Mármint az önpusztítás, nem pedig az álmok értelmén rágódás.

A rágódás legrosszabb eredménye általában, ha nem érted is meg a mondanivalót, akkor is inkább csak annyi, hogy téves információkat építesz be a „valóságodba”.

Na de még ne értelmezzünk, hiszen éppen csak nemrég aludtunk el, és most álmodunk. S közben rendet rakunk, legalábbis próbálunk rendet rakni a nap emlékei közt. Ha értek kellemetlen, fájó tapasztalatok, azokat megkíséreljük „átírni” és úgy elraktározni, mert ha nem sikerül átírni, akkor az a fájdalmas emlék kísérteni fog. Nagyon sokáig. Életed végéig akár. És ha kicsit is hasonló helyzetbe kerülsz, felbukkan az elme mélyén, és szól: „vigyázz! Ilyen már volt, és rossz lesz. Szenvedni fogsz.” És tényleg szenvedni fogsz, ha mindez tudattalanul történik. Egy módon szabadulhatsz: ha felismered a traumát, és megérted, hogy nem kell feltétlenül megismételni. Ez pedig alapvetően úgy működik, ha megismered önmagad. Szembenézel, veled.

Hosszú, fájdalmas és sok munkát igénylő folyamat ez. Viszont, előbb vagy utóbb elkerülhetetlen.

Ha belekezdesz, sok ijesztő, hihetetlen dolgot fogsz látni. És szenvedni. Elkerülhetetlenül. De csodákat is látsz!!

Bele kell merülnöd a múltadba, elfeledett (pontosabban szőnyeg alá söpört) emlékekbe. Köztük olyanokba is, amik a születésed előtt történtek. Hogy előző életeidben-e? Nem fontos, ne érdekeljen. Megtudod, ha eljön az ideje. Ha ennek az útnak az elején állsz, most csak az a lényeg, hogy tudd: rengeteg hordalékot pakoltál a „felhődbe”. Söpörj ki!

Hogyan történik ez a be- és kisöprés?

Amikor reggel megkaptam a soron következő leckém, egy hasonlat jutott eszembe.

Éppen szakmát tanulok – azt, amit évtizedekkel ezelőtt már nagyon jól megtanultam. Csak elévült. Ebből a szakmából merítettem a történetet, amellyel elmesélem Neked, mit teszel, amikor álmodsz. És amikor ébredsz.

Tudom, hogy érteni fogod, bár fura szavakat használok.

Képzeld el, hogy elméd olyan, mint egy tehervonat. De nem egy akármilyen tehervonat.

A síneken gördülő tehervonatoknak közös jellemzőjük, hogy visznek valamilyen értékeket valahonnan valahová. Ehhez kellenek kocsik, amire az értéket felrakod, pálya, amin eljutsz a kiindulási állomásról a célállomásra, kell vontatójármű, ami erőt kifejtve elhúzza a kocsikat, és kell az erő. Na meg az akarat, a kezdeti szándék, hogy valamit elvigyél.

A teher, amit vinned kell, az a gondolataid. (Sok érték és sok értéktelen.)

A mozdony a gondolkodó képességed. A pálya és a kocsik például az idegrendszered. Az erő, energia maga az életerő. Ez hajt mindent. Kihagytam a kezdeti szándékot, mert ezt most korai lenne elmondani, ahogy az életerőt sem részletezem (bár sokan amúgy is tudjátok már).

Szóval, van már minden, ami kell, indítsuk hát a vonatot!

Mint mondtam, ez nem egy akármilyen vonat. Ez baromi hosszújáratú vonat. Képzeld például, hogy a kiindulási állomása Vlagyivosztok, a Csendes óceán partján, a cél pedig... mondjuk valahol Európában.

Nos, ez most még titok, de annyi biztos, hogy nagyon messze van. Elindultál tehát, már van némi áru a mozdony mögött. Csakhogy a rettentő hosszú úton sok-sok állomás van, ahol újabb és újabb kocsikat kapcsolnak a vonatodhoz. (Ezek a tapasztalataid és gondolataid, nagy részük teher.) Mivel a mozdony sem átlagos, menet közben fejlődik, erősebb és üzembiztosabb lesz. Fel-felszállnak rá a mérnökök, és átépítik.

Igen, de a teher is folyton nő mögötted, és menet közben ritkán soroznak ki kocsit – azaz a teher folyton nő és nő.

Előbb-utóbb a vonatodban már nagyon sok lesz a kocsi, a teher; és eljön a pillanat, mikor egy állomáson egy újabbat kapcsolnak rád, és te nem tudod megindítani. Ám még nincs nagy baj, mert hátulról mögéd áll egy segítő mozdony, és segít megindulni, amíg a lendület majd visz tovább. Vasutas nyelven kapcsolatlan tolómozdonynak nevezik ezt, hétköznapi nyelven pedig némelyiket pszichológusnak, másikat asztrozófusnak, megint másikat anyunak-apunak hívják, vannak aztán a barátnak nevezettek; és vannak testvéreid is, lélek-testvéreid. De van egy, amelyik a legerősebb. Az ő neve Igaz Szerelem.

Akkor jelenik meg életedben, amikor a vonat már olyan nehéz, hogy átlag tolómozdony kevés. És ez kulcsszó: KEVÉS. Az amúgy is túlterhelt vonattal egy emelkedőhöz értél. Felfelé kellene menned. Érted? Fel...

Ő akkor jön, és olyan erővel tol meg, hogy nem is érted. Szinte repülsz! – Na mi van, leszakadt a háromnegyede a vonatnak?

Nem. Nem szakadt le, még nem. Csak megérkezett a csoda-mozdony. Viszont ő sem maradhat veled egyelőre, csak egy darabon segít. Merthogy a segélymozdonyoknak is van saját vonatuk, amit el kell húzzanak valahová. Gyakran ugyanoda, ahova te vontatod a tiédet, de más menetrenddel, és gyakran – részben – más vasútvonalakon át.

Szóval két eset van: vagy átlagos tolómozdony segítségét kell igénybe venned, vagy a legjobbat. Ha már elérted azt az állapotot, ahol Ő felbukkan.

Tehát megtol, sőt felrepít, de aztán visszaáll a saját vonatára, te pedig majd bele roppansz. Mert akkor megint egyedül kell tovább vontatnod a terheid, és borzalmasan nehéz. Ez a segítség többször is előfordul, és van egy érdekes velejárója. Elkezd fogyni a teher!

Ő jön, repülsz; elmegy, belerokkansz – de egyszer csak észreveszed, hogy könnyebb lett a vonat. És egyre könnyebb!

A segítséget pedig viszonzod is, akkor is, ha semmit sem tudsz erről, vagy te már tudod, de ő nem látja meg. Megtörténik mindenképp. És a többi segítőid is ott vannak, ha kell. Meg ha kéred őket.

Viszont menet közben kocsit kisorozni csak ritkán tudsz. Hogy érthetőbben mondjam: magadtól, tudás nélkül egy traumát sem fogsz tudni kitakarítani, így terheid folyton csak növekednek. Kell a segítség, és akkor kapod meg, ha magad is teszel érte. Ez van.

Azért a helyzet nem olyan sötét.

Van még egy fontos segítőd ugyanis, és ez benned működik. Egy Dzsípiesz.

Bele van programozva az út minden lehetősége és hogy hova kell menned. Sőt az is, kik fognak segíteni. És ez a program mindig működik, akkor is, amikor teljesen tudattalanul élsz. Csak éppen, akkor nem hallod a hangját, nem akarod hallani, ezért folyton letévelyedsz a helyes útról. Na ekkor jön az álmodás...

Dzsípieszed ilyenkor újratervezés üzemmódban van. Megpróbálja kitisztítani a napközben általad összekevert útvonalakat, amik felesleges kitérők. Amíg süket vagy a hangjára, addig sajnos kevés sikerrel...

De azért dolgozik állandóan. Te is dolgozol – többnyire ellene. Túl sok a zavarforrás, a zaj, az idegen hang. Ráadásul ezeknek az idegen hangoknak van még egy rossz tulajdonságuk: elhitetik veled, hogy nem idegenek, hanem a saját hangod. A „szíved hangjai”. De nem azok! A szíved hangja nem a vágyaidban szólal meg. Nem hétköznapi vágyakban. Sőt, időnként éppen azok ellenében.

A szíved hangja valójában a legmélyebb belső késztetés. Amit először nem is értesz, hiszen látszólag te gyakran mást akarsz. Éppen erről, ezért hiszed akkor, hogy nem a tiéd, legfeljebb hasonló. Meg kell tanulnod meghallani ezt a hangot. Ha már több évtizedet éltél ebben a bőrödben, akkor segíthet, ha végiggondolod az életed eddigi eseményeit, és megtalálod azokat a momentumokat, amik végig jelen voltak. Ha eljutsz idáig, érezni fogod, hogy mi volt valódi – azaz a tiéd –, és mi hamis, csillogónak látszó, de idővel elértéktelenedő. Halld meg a hangot, értsd meg, és egyre kevesebb új teherkocsit kapcsolnak mögéd, sőt, a régiek is fogyni kezdenek.

Van egyébként egy módszer, egy „tolómozdony”, amit éppen álmodban alkalmazhatsz. Úgy hívják, tudatos álmodás. Pl. itt olvashatsz róla: https://moly.hu/konyvek/kaleb-utecht-paul-tholey-alkoto-alom

Elsősorban ne érteni akard az álmaid; ne az álmaid akard érteni, hanem a belső hangot.

Vége felé járt az általános iskola '83 tavaszán. Egy reggel furcsa álomból ébredtem, ami élénk nyomot hagyott a napomban, és még jó sok következő napban. És nem csak az enyémben, ugye Henrik?

Ez az álom volt az első késztetés, hogy írjak. Könyvet. És mikor elmeséltem a legjobb barátomnak – nem emlékszem, melyikünk ötlete volt, de tény, hogy megbeszéltük, közösen írjuk meg azt a könyvet.

Akkoriban Csillagok Háborúja bűvöletben éltünk (mer' akkor még nem hívtuk sztárvórsznak, ahogy ma menő), nem volt kérdéses, hogy egy fantasztikus regényt írjunk. Hisz az álomban is a végtelen űr szerepelt...

Elkezdtük, és hamar kiderült, Henriket jobban megmozgatta, mint engem. Vagy csak ő a szorgalmasabb közülünk. Biztosan ő. :-)

 Tudjátok, mi az érdekes? Ezt a regényt a mai napig írjuk, és nem csak ketten.

Igaz, hogy a serdülőkori fellángolás pár hét után kihunyt, és azok az oldalak a múlt szemétdombjára kerültek. Mégis él, most is, és éppen készül papírra nyomódni is. Hogy mikor készül el, nem tudom, sőt azt sem, én fejezem-e be. Remélem, hiszen valaki nagyon szeretné a könyv végét is elolvasni, nem csak az elejét. Az a valaki, akiről akkor álmodtam.

 Mi volt az álom? Elég rövid történet. Éjszaka volt, és az égen feltűnt egy fénylő gömbszerűség. Hatalmas, mégsem vakító fénnyel – megfordítva a mesebeli hasonlatot: a Napra nem lehet nézni, de rá igen. Pedig nagyon fényes volt, és gyönyörű, fehér fényébe a szivárvány színei belejátszottak. És érkezett...

 Nem csoda, hogy űrhajónak azonosítottam. Ám nem az volt. Hogy akkor mi? Egy csillag. A Csillag.

Thot könyvének 17. lapja.

 És amiért elmesélem Nektek, annak oka részben az, hogy nektek is van Csillagotok. Mindenkinek van. Kinek mennyit mutat meg magából; van akinek épp csak néha felvillan, másnak folyamatosan világít, és e kettő közt sok-sok átmenet van. És sok-sok év, évtized, élet.

 Szóval, az álmom nem akart nekem semmiféle Millennium Falconról vagy Halálcsillagról beszélni, egyszerűen jelezte, hogy hamarosan feltűnik az, amiért és akiért megszülettem.

 2016 tavasza volt körülbelül, amikor egy másik könyv ötlete felbukkant bennem, aztán írogattam, tanulgattam, alakulgatott, és egyszer csak már teljesen más formája lett, mint aminek három éve szántam. Most nektek mutatom meg először a már talán végleges formáját, illetve egy részét.

 Mert közösen írjuk. Mert rólunk szól. Lehet, hogy egy darabig nem így fogod látni, de idővel remélem megérted.

 Jelenleg munkacíme van, lassan egy éve így hívom: A megkerült iker.

És meglehet valakiben felmerül, hogy inkább megkergült ikernek kéne hívni; de biztosítalak, nem kergültem meg :-D

Nagyon is ép elméjű vagyok, épebb, mint valaha.

 Anyám, az álmok nem hazudnak – írta Petőfi, és valóban nem!

Viszont több forrásból táplálkoznak, és elég ritkán abból, amelyik a valóságról beszél.

Többnyire inkább abból, amelyik az elménk kavargását meséli el. Az elménk bizony elég zűrzavaros, na nem a bolondoké, éppen hogy a normálisaké! Hiszen éppen az álomtevékenység alatt rendszerezi azt a mérhetetlenül sok információt, amit az ébrenlét alatt befogadott, és aminek túlnyomó részét észre sem vetted. A tudatod alatti elmédben maradt. Ez az álmok egyik forrása. A többit nem részletezem, elég legyen annyi, hogy létezik egy olyan is, ami a valóságból táplálkozik, méghozzá nem abból, amit te annak gondolsz, a szubjektív valóság(od)ból, nem abból, amit személyiséged határoz meg, azaz nem a hamis énedből, más néven egódból. Hanem a Forrásból.

Amelyből származol.

 Ebből születik A Megkerült Iker

 Egy része teljesen a megtörtént események leírása, más része bőven kitalálás. Amit most mutatok, az jórészt az előbbi.

 Még annyit: feljebb azt mondtam, ma is írjuk. Igen, ti is, mert ez az életünk. Már az a harminchat évvel ezelőtti, papírra írt is rólunk szólt volna.

Az utóbbi években megismerkedtem pár olyan emberrel, akik tudják is, hogy részesei a műnek, néhányukkal konkrétan beszéltünk is arról, hogy közösen kéne írni (a mai, szavakba fektetett változatot). Oka van ennek.

Ezek az emberek, barátok, részei egy csoportnak, amit leginkább úgy hívnak: lélekcsalád.

Sok-sok ilyen család létezik, és néhányan részei vagytok az enyémnek – a miénknek. Van, akiről tudom, de még bukkanhatnak fel újabb családtagok; mások közületek pedig rokon családok részei.

Ez a kötelék bár láthatatlan, és sokak számára ismeretlen vagy hihetetlen, létezik és eltéphetetlen. A biológiai családdal ellentétben, itt mindig közös célért folyik az élet, akár tudjuk, akár nem. És itt nem szűnik meg a kapcsolat...

 Erről szól A megkerült iker. És még valamiről... De arról majd később. Valamikor.

Most egy kis részlet. Íme:

„Száz ósdi kacatból végre valami lesz./A szívemet is ronggyá tépem, /illik majd a többihez.

Rongyszőnyeg, rongyszőnyeg,/emlékek a láb alatt. /Rongyszőnyeg, rongyszőnyeg,/átlépem a múltamat” – szólt a lemezjátszón 1983. szeptember elsején este, a Sarohin tábornok útja (ma Nagy Imre út) egyik negyedik emeleti lakásában.

Azt kérded tőlem, ki vagyok én?

Én azt kérdem, ki vagy te?

Akarod tudni, ki vagyok? Nem tudod? Pedig egyszerű: a világ vagyok.

Ez a Világ:

Homokozó, kislapát, homokvár. Egy „felnőtt” szemével csak egy kupac homok; de a kisgyerek látja a falat ostromló török szultánt, hóna alatt a kiskakassal és a gyémánt félkrajcárral, a toronyban az alvó királykisasszonyt, az erdőből éppen kilovagló legkisebb királyfit, az árgyélust.

Vízmolekula egy esőcsepp részeként; a földbe szivárog, talán egy szilvafa gyökérszőre mellé, ahonnét az felszívja és a levelében cukorrá varázsolja. Vagy újabb levéllé.

Emberi szivárványhártyán megtörve a valóság fényét, a világ tükörképét, illúzióját rajzolja az agysejtekre. Elektromos töltésállapot

Vajon a világ Isten alfa-théta-delta álma? Vajon a világ vége a képzeletemben Isten agyára kapcsolt EEG nulla hertzes jele?

Egy biztos. Amíg Isten álmodik, Rólad álmodik. Téged. És engem.

Végtelen óceánban kavargó egységnyi hím- és egységnyi nőstény töltés, egymást ölelő tánca.

Hogy mi a világ? Te vagy az.

A nevem A, és szeretlek téged, Á.

Mielőtt megszülettem volna, már a Tiéd voltam. Mielőtt megszülettél volna, tudtad, hogy Nekem születsz. Kettészakadva jöttünk erre a világra, hogy szakadatlan haladjunk egymás felé... mert kettőnek csak látszunk.

Szeret, nem szeret; szeret, nem szeret – tépkedi a virág szirmait egy kicsi lány, miközben a fiúra gondol, a szívszerelmére. Mert a szerelem nem ismer időt, sem teret. Nem ismeri a távolságot.

– Neked nem hiányzik valami? – kérdezte Viola.

Elnyúlva feküdt A mellett az ágyon. Csak egy pár pillanattal korábban még mélyről jövő nyögések közt élte át a test gyönyörét, és most nem értette, A miért nem mozdul, miért nem folytatják a szeretkezést, mint szokták.

– De igen, csak most pihenjünk egy kicsit – mondta A, és a nő mellé feküdt. Nem mondott igazat. Valami mocorgott belül, valahol a lelkében és az elméjében. Valami furcsa, amivel nem tudott mit kezdeni. Szerelmes lett.

Vajon Viola a lelkében is érezte a változást? Hiszen nő, ráadásul asztrológiai képlete mutatja, hogy nőből is az érzékenyebb fajta. Olyan, aki másoknál is erősebben megérzi a világ rezdüléseit.

Ők ketten afféle barátság extrákkal kapcsolatban voltak. Nem csak a libidó mozgatta kapcsolódásukat, szeretettel és tisztelettel fordultak egymás felé elejétől kezdve. És őszintén. Nem takargatták életük azon részeit, amelyek a másikra tartoztak. Illetve, szinte semmit sem takargattak. Vonzalom volt, de nem szerelem. Nem arról szólt. Ezt az elején tisztázták. Mindent. Azt, hogy van kémia, egymás iránti vágy, ami több a puszta baszásvágynál, de közel sem szerelem. Sőt, A már az első alkalommal elmondta, hogy ha bármelyiküknél azt tapasztalná, hogy a szerelem szikrája is fellobban, azonnal tovább áll. Mert Viola nem volt független, és kapcsolódásuk véletlenül sem a meglévő párkapcsolat szétrombolásának szándékával született.

Csak volt ott két (majdnem) felnőtt lélek, akiknek hiányzott valami az életéből, és szerették volna ezt a hiányt, ezt a rést a falon kitölteni. Legalábbis megpróbálták. Mert valójában még nem nőttek fel teljesen, csak úton voltak felé. És azon az utolsó napon, pontosabban akörül A végre megérzett valamit abból, ami felé...

Ezért maradt el aznap este A kielégülése. A szex utáni beszélgetés, összebújás is elmaradt, legalábbis a korábbiakhoz képest. Elaludtak.

A aznap továbblépett. Tovább a kapcsolatból, és tovább a felnövekedés útján.

Történt valami pár héttel korábban. Ez a valami rántotta ki A-t Viola ágyából.

Egy üzenetet kapott a születésnapján, egy régi-régi ismerőstől. Valakitől, akire szeretettel emlékezett, elmúlt ifjúságuk virágzása idejéből. Ez az üzenet kavarta fel, bár nem értette, miért.

A szavak ereje

A-nak sok évtizedet kellett várnia, míg az életében legfontosabb női névre fény vetült.

Az első nő, akibe szerelmes volt, voltaképpen nem is nő volt. De ezt is csak évtizedekkel később tudta meg. Na igen, Gloria volt a „neve”, mégsem volt nő. Akkoriban, tizenévesen A egyik kedvence volt a U2 nevű zenekar, egészen beleszerelmesedett, és az egyik szám címe volt Gloria. A azt hitte, ez egy női név. Gyatra angoltudásával még nem érthette, hogy a szám Isten dicsőségéről szól, némiképpen hasonlít Ady verséhez, az Imádság háború után-hoz. Amit szintén szeretett.

Gyönyörű női név is persze, és A azt gondolta, ha egyszer lánya születik, Glóriának kéne hívni.

„I try to sing this song

I, I try to stand up

But I can't find my feet.

I, I try to speak up

But only in you I'm complete.”

A vallásos nevelést kapott, annyira, hogy gyerekkorában mondogatták róla, talán pap lesz.

Ezt éppen csak ő nem gondolta így. Hitt, mindig is; de a vallás kicsit sem érintette meg. Nem érezte magáénak. Nem érezte valóságnak sem. Azt és úgy nem.

Ezek után Krisztina csak a „második” szerelme lett, de ő legalább valódi hús-vér nő. Majd az évtizedek alatt még néhány másik Krisztina, volt aki kétszer is. És egyszer csak feltűnt neki a furcsa ismétlődés. Ez sok év után történt meg, viszont a felismerés jóval gyorsabban ment; mármint, hogy miért a láthatóan szabályszerű ismétlődés. A nevek miatt. Mert előfordul, hogy a sorsunkba nevek, szavak vannak belekódolva. Nem annyira a konkrét nők, azok a bizonyos Krisztinák voltak fontosak. Hanem amit a szó jelent, a tartalom, amit hordoz, a szó ereje. Energetikája.

S hogy mit hordoz ez a név? Eredete szerint a név viselője Krisztus követője. Pontosan ennyit jelent, nem mást – és máris rezonálunk Gloriával. A-nak azért kellett Krisztinák sorával kapcsolódnia, mert keresztény gyökereit kellett megértenie, más szintre „konvertálnia”. Persze azért a konkrét személyek sem voltak másodlagosak. Nem küszködött velük kevesebbet, mint a vallással, amelybe beleszületett, de azért tanult is tőlük-belőlük.

Hát így történt, hogy A felismerte a szavak és nevek jelentőségét, valamikor az érett férfikor kezdetén.

Ám akkoriban, mikor a második Krisztinát „gyűrte”, még fogalma sem volt minderről. Mégis, valamikor azokban az években történt, hogy újabb fontos nevek jelentek meg a gondolataiban. Dacára a Krisztinákhoz fűződő furcsa vonzalomnak, ezt a nevet sosem adta volna a lányának. Ahogy a sajátját sem a fiának. Bár a második Krisztinával családot készült alapítani, ám akkor már nem Glóriának hívta volna születendő lányát. Hanem egy virágnév bukkant fel elméjében. Virág név. Erika.

(Ez az apró virágú növény rendszertani csoportok névadója is: Ericales, Ericaceae, Ericoideae, stb.) Magyarul Hanga.

Ez a név is kötődött egy szerelemhez, egy rövid, és már elmúlt szerelemhez. De ez csak a külső, anyagi világban megjelenő lenyomata az oknak, a valódinak. Nem a vibráló szépségű szőke lány volt a név ihletője, éppen fordítva. Erika, a név volt belekódolva A történetébe, már születése előtt.

Erikepaiosz (hangafűvel táplálkozó) az egyik neve egy ősi, a kereszténységet megelőző időkből származó hit szerint egy „istennek” (sőt, többnek ). Nem ám egy „akármilyen” istennek. A teremtés egyik energiájának, a szenthármasság egyik tagjának, Erosnak. Az isteni szerelemnek.

A tanulmányai során megértette, hogy azok a bizonyos istenek egyáltalán nem valamiféle ködös hegycsúcson ücsörgő lények, hanem valójában az ősenergia különböző alakjai, formái; a mesék egyrészt a tanulatlan embereknek szólnak, hogy valamelyest megértsék, amit felfogni igen sok küzdelem árán lehet csak; másrészt, éppen őket védik is, mert a tudás veszélyekkel jár, és rengeteg kínlódással.

Így tehát már a harmadik, nagyon mély összefüggéseket rejtő, fontos név került elő A életében anélkül, hogy ezekről halványlila ibolyája lett volna. Még csak a húszas évei elején járt, és nagyon messze a későbbi tudástól. De azért a Sors működött, mutatta az utat.

Akkoriban A még egy nevet gondolt ki, és ez is egy virágnév volt: Lili. (Több nyelven is így hívják a liliomot.)

Na ennyivel aztán be is érte, más női név soha többé nem volt elméjében, a születendő gyerekeknek tervezve. Hanem mi lesz, ha fiú születik – annak mi legyen a neve? Csak úgy magától nem érzett rá, inkább elgondolkodott rajta: két nagyapja nevét ízlelgette magában. Valahol mindig érezte, hogy egy múltba vesző fonalat kell tovább gombolyítania. Az egyik nagyapa neve nem keltett erős érzéseket benne; bár tetszett a Gusztáv név, de nem érezte magáénak. Annak ellenére sem, hogy ez a nagyapa virágnevet viselt, pontosabban a család hordozta a Virág nevet. Magyarra fordítva az eredeti németet.

Annál inkább tetszett neki a másik: Márton. Erről tudta, ez az igazi.

Pedig ez a nagyapja valahol a múltban hagyta igazi gyökereit, magyarosította a családnevét, de hát az nem volt kérdés, csak a keresztnév.

Hát így lett. Eldöntötte: Marci a fiúé, és egy virágnév a lányé. Aki kétségkívül egy gyönyörű Virág lesz.

Már csak az anya hiányzott, aki majd megszüli őket...

Á

A tehát üzenetet kapott...

Azt hitte, csak nosztalgia, vagy szexuális inger, hiszen a lány szép volt a fényképeken, melyekkel a közösségi oldalon megmutatta magát. Tudta, hogy van egy-két lány azokból az időkből, akik mindig is izgatták a libidóját, akikről időről időre fantáziált, hogy szívesen megdöntené őket. Egy kis baráti-szeretői viszony... Ilyesmi gondolatai voltak azokról a lányokról. Tulajdonképpen két ilyen lány volt, és Á nem tartozott közéjük.

Sokkal később értette meg A, hogy az a két lány nagyon is szorosan összefügg Á-val. Miközben vért izzadva kutatta a rejtélyes szálakat, amelyek szövedékét úgy nevezik: Élet.

Á nem volt kifejezetten A esete. Persze szép volt és kívánatos, izgató. Nagyon izgató. Mégis, bár A nem volt válogatós, vagyis nem volt túlságosan berögzített zsánere, Á mégsem illett igazán a képbe. Volt benne valami – kevéske, de mégis volt benne valami zavaró, talán ezért is hitte az elején A, hogy ez biztosan csak szexuális vágy, vagy legalábbis főleg szexuális. Persze, arra emlékezett, hogy a lányt kedvelte. Vagy csak az emlékek keveredtek össze benne? Mert a két lány közül, akikre mindig is vágyott, a szőke, mosolygósan gödrös pofijú lány Á osztálytársa volt a középiskolában, ugyanazon az évfolyamon, ahova A is járt, és emellett ugyanannak a csapatnak a tagja, amelynek A és Á. Szóval, lehet, hogy valójában nem is Á-t kedvelte, hanem a másikat, a szöszit?? Csak az idő kereke zagyválta össze emlékeit?

A másik, barna hajú lány A osztálytársa volt, és mindkét lány Á közeli barátnői voltak. Bár neki nagyon sok barátnője volt. „Menő csaj volt, akit vagy szeretni kellett, vagy utálni, de közömbösnek lenni nem lehetett iránta” – ahogy a barna hajú lány jellemzi.

Amikor A elolvasta a születésnapi jókívánságot, valami történt belül, a testében. Valami különös, amit érzett már korábban, mármint a testi érzetet, csakhogy erre most nem volt magyarázat.

Máskor ez az érzés jelezte, hogy az illető nőt nőként érzékeli, azaz izgalomba hozza a látvány.

Csakhogy itt nem a látvány izgatta, mert nem is volt látvány. Csak szavak. „Csak” szavak.

Három hónappal korábban lett tagja A annak a bizonyos közösségi oldalnak, és nem akart tömegesen ismerkedni, sem kapcsolatot keresni meglévő ismerőseivel, hanem kizárólag a volt középiskolai osztálytársakkal. Közeledett a harminc éves évforduló, így megkereste azokat, akik jelen voltak a szolgáltatásban; kilencet talált. És lett még két ismerőse, két nő a múltjából, akikhez a férfi-nő kapcsolat megszűnése után is barátság fűzte. Ezeket ő kereste meg. Aztán pár nap múlva megjelent Á, jelezte, hogy kapcsolódna. A pedig visszaigazolta. Éppen a tizenkettedik ismerőse lett, és semmi más nem történt. Akkor.

Á életében mélyen megrázó nap volt A születésnapja – de ez csak később derült ki A számára.

Ez a nap valaki más (valami más) születésnapja is, az Amerikai Egyesült Államoké. Az egyik; mert a legismertebb, július 4. a legkevésbé fontos, hisz aznap még nem is úgy hívták, hanem Amerikai Egyesült Gyarmatoknak, s csak hónapokkal később kapta a mai nevet. Több mint egy évbe telt még, mire elismerték létezését, elsőként Franciaország: 1777. 12. 17-én, ám ez még sokkal később lett világos A számára, azzal együtt, hogy ennek nagyon nagy jelentősége van a történetben, meg annak, akiről a földrészt, s benne az országot elnevezték.

Szent Imre hercegről, aki a magyarok nagy királya kellett volna legyen...

Évek telnek el még addig, mire kezd összeállni a kép. Egyelőre azonban még csak a furcsa érzés van belül. És öröm.

Aznap csak pár mondatot váltottak, és örültek egymásnak. Később A belenézett Á terjedelmes idővonalába, na nem mélyen, de mivel megbeszélték, hogy megosztják egymással az elmúlt harminc év történetét; és mivel érdekelte a lány, hát kicsit nézegette, főleg a régi, a közös múltba pillantó képek keltették fel érdeklődését. Volt egy kép, oly elmosódott, mint a lány emléke A-ban, de azért a kollégiumi szoba falán felismerte John Travolta poszterét, és erről azonnal eszébe jutott egy sláger a Pomádéból (Grease): TE VAGY AZ EGYETLEN, AKIT AKAROK.

Lehetett volna a Summer Time, vagy más Travolta slágerek, a Stayin' alive is; de nem. Ez jutott eszébe. Az Egyetlen.

És be is linkelte a képhez. Azt már érezte, hogy a lány erősen vonzza, de álmában sem gondolta, hogy miképpen. Azt hitte úgy, ahogy már sokan mások, a korábbi évtizedekben; és azt gondolta, talán flörtölgetés lehet a dologból, majd szex. És tudatosan linkelte a You are the only One-t, ezzel a szándékkal. Hogy majd ha alkalom adódik, meghódítsa őt. Ám hogy éppen az a sláger jutott eszébe... Nos, az nem volt tudatos. Az a Sors szava volt.

Hetek múltak, közben nem tudott találkozni Violával, csak távbeszélgetni; aztán találkoztak, de már kimondatlanul, homályosan ott rezgett A-ban a felismerésre törekvő erő: ez valami más, ami most történik. Ez olyan, mint soha még. Olyan, ami mindent felforgat, az alapokat rázza meg. Mint egy földrengés, mondjuk a Szent András-törésvonalnál.

A nem volt teljesen monogám, bár sosem volt egyszerre két nő az életében – szexuális kapcsolatként. Talán ha Á nem az, aki; ebben az esetben mégis megtörténhetett volna egy többszereplős szeretői viszony. Ha tényleg csak egy nosztalgikus, és főleg testi vágy mozgatta volna A-t.

Aztán megértette. Ez szerelem. Valami fura, nem olyan, mint amit megszokott; ám ez még mindig nem tudatosult, csak annyi, hogy szereti, kívánja Á-t. Amikor Violával utoljára bújtak ágyba, még nem tartott itt, csak érezte, hogy valami zavar van, hogy nem tudja magát átadni a nőnek. De aztán megértette, és akkor elmondta ezt Violának, és hogy többé nem lehet köztük szex. Csak barátság. Végül is, tulajdonképpen az történt, amit egy évvel korábban „megjósolt”: hogyha észreveszi, hogy valamelyiküknél szerelmi érzés bukkan fel, azonnal tovább lép. Pontosan ez történt, csak éppen az érzelem egy harmadik személy képében lépett az életébe.

Álom

(részlet)

„Azon a nyáron sok eső esett. A Teremtő csak sírt, sírt egyre – néha megmutatta magát a Nap, csak azért, hogy aztán még feketébb ruhát húzzon.

Heverek itt a kilencedik felhő szélén és a villámokban gyönyörködöm. Ezek ugyanolyanok innét is, csak kicsit szebbek.

Amikor T felébredt, ő ott állt az ágy mellett. T félig hason, bal karját a párna alatt felnyújtva, a másik bátortalan ölelő mozdulatban. T ezt a kinyújtott kezet simogatta meg, épp hogy csak érintette, cirógatta, félénken, röviden.

T azt hitte, Isten az. Valami furcsa remegés járta át, az egész testet, amit cipelt harmincöt éve (és fél); egy finom remegő érzés, mintha egy pocsolya színén táncoló napsugár ő maga lenne. És akkor megérezte, hogy ez tényleg Isten.”

Az ember sosem álmodik hamisat.

Egy álommal kezdődött a történet, amit el szeretnék mesélni, Neked!

Nagy fába vágtam a fejszém. Több évtizednyi (több életnyi?) borzalmas nyűglődéssel megélt készülődés után letessékelem a nyelvemről az eddig rajta csücsülő Mestert, hogy végre szóhoz jussak Én.

Talán 2003 júniusában történt, hogy először szabadultam meg tőle. Nagyjából akkor írtam meg az első olyan történetecském, aminek pont is került a végére. Az első IGAZI történetet.

Egy valóságra épült mese volt csak, igaz; életemnek a képzeletemben átszínezett pillanata, de volt benne valami, ami messze túlmutat azon, amit úgy nevezünk: látható, fizikailag érzékelhető világ.

Érzékelhető volt, de nem az öt érzékszervvel, és úgy érzékeltem, hogy semmit sem tudtam róla. Sok évnek kellett eltelni, míg rácsodálkoztam arra, ami már ott megmutatta magát. A csodára.

Ott ugyanis csoda történt. Valami, aminek nem lehetne lenni.

Valami, amiről a racionális elme azt állítja: nincs.

Valami, amit az anyagi világba belevakult eszünk ostobaságnak, babonának, képzelődésnek... és más hasonlóknak nyilvánít.

Valami, amit a szem nem lát. És az elme nem hisz. Mert vak, mert gyáva, és mert nem emlékszik.

Valami, ami pedig van. Igenis, van!

 Két kis részlet a történetből (nem mutatom meg az egészet, mert tele van nehezen érthető utalásokkal, amiket felesleges lenne magyarázni, és nem is fontos ide minden részlet):

„Egy szakállas Öreg ült a nyelvén, ott ült száz év óta, ezer év óta kezében görbe kés.”

„T érezte, hogy az utolsó utáni lehetőséget is elszalasztotta (hány volt pedig, istenem!), és akkor kétségbeesett kísérletet tett. Egy pillanatra lelökte az öreget, és dalolni próbált”

Néhányan tudják rólam, hogy ismerője vagyok (valamennyire) egy ősi szimbólumrendszernek, ezt használtam a mesében is. Az Öreg, amiről (és nem akiről!) szóltam, a görög mitológiában Kronosz névre hallgat, és istennek nevezik, ám ez a megnevezés csak a nem elég tudással rendelkező emberek számára szolgál, hogy valamennyire megérthessék a mögötte rejlő fogalmat. A mitológia – az összes népé – valójában egy ősi pszichológiai tankönyv, az élet titkainak rejtjelezett összefoglalása. Nagyon nem könnyen megérthető. Azért írták mese formában, hogy kicselezzék az ész okoskodó és gyáva fennhatóságát.

Lelked így ugyanis már akkor felismeri ezt a különleges csemegét, amikor elméd még undorral félrelöki és mohón odakap a jól ismert rántott szelet felé...

Ám manapság különös szelek fújnak. Sokan, sokáig, sokat dolgoztunk rajta, és elérkezik lassan a kor, amikor végre valamivel kevesebb erőfeszítéssel is megláthatod, megértheted, mit mond neked – rólad. Mert rólad szól.

Az én mesém is. Az a 13 év előtti is, ez a mostani is. Úgy szól rólad, hogy másokról beszélek. De te itt vagy benne, és hitem szerint, és ha az égiek szavát sikerül jól tovább adnom, lassan érteni is fogod.

Az Öreg lassan beteljesíti küldetését és leszállhat a nyelvemről. Ott kellett kuporognia, míg el nem jött az idő – hiszen ő az idő ura (istene) is, de a korlátoké is, melyek azért veszik körül az embert, hogy nehogy az általános iskolába beiratkozás napján akarjon a Tudományos Akadémia tagja lenni. Mert amúgy hajlamosak vagyunk túlértékelni magunkat...

És ma a Mester elégedetten feláll, és átadja a mesteri oklevelet a tanítványnak. Elvégezte a dolgát, innét a tanítványnak magának kell folytatni...

A mitológiában Zeusz még erőszakkal, furfangos erőszakkal taszítja le trónjáról mesterét, egyben apját, Kronoszt. El is veszi hatalmát, ezt jelképezi a görbe kés, mellyel az Öreget nemzőképtelenné teszi – levágja a nemi szervét. Ez a jelképes történet azt akarja elmondani, hogy a hited által tudod átvenni az uralmat a benned sok idő alatt felépült szorongásoktól.

Ne hidd, hogy nincsenek benned szorongások. Több van, mint amit elviselhetőnek gondolsz.

Mindenkiben van, és sok van. Néhányról valószínűleg tudsz is, de nagyobb részük a tudatod szőnyege alá van söpörve – Te söpörted oda!

A Sors különös gondoskodás folytán – mint láthattad feljebb – kis mesém két szereplőjét ugyanúgy neveztem, mindkettőt csak egy betűvel jelezve, egy T betűvel. A Sors akarta így (mutatott valamit előre), hiszen a valós életben is két T-betűs ember élte meg a mintául vett történetet (de az jócskán más volt, mint a mesémben).

Röpke 13 évnek kellett eltelni, mire megmutatta azt is a Sors, hogy mit akart rajtam keresztül akkor megmutatni, úgy megmutatni. Miért két T a két szereplő. És most elárulom neked is.

Azért, mert a kettő egy. Ugyanaz. Két test, egy lélek.

Legfeljebb két évvel ezelőtt találkoztam először egy kifejezéssel, ami felkeltette az érdeklődésem: ikerláng. Aztán tanulmányozgatni kezdtem, mi ez. És még pár hónap eltelt aztán, hogy először halljak egy másik kifejezést: elveszett iker szindróma.

De ezek az időszakaszok csak az elmém számára voltak kezdőpontok. A lelkem mindig is tudta, mi ez. Mik ezek. És a testem is. Bele van kódolva, szemmel is látható módon.

Aztán vannak más jelei is az ikerségemnek – mert erről van szó. Iker vagyok, minden szinten, bár a biológiain csak pár hétig volt ez megfogható. Amíg az ikrem meg nem halt. Amíg én meg nem haltam.

És most valami olyan jön, amitől úgy sejtem, feláll az összes szőröd, és talán átkozódva vágnád a számítógéped (vagy a telefonod, tableted) a falhoz.